Vannak hobbik, amik valahogy sosem tűnnek el teljesen az ember életéből. Lehet, hogy hosszabb időre háttérbe kerülnek, aztán egyszer csak újra előkerülnek, és egészen más helyet kapnak bennünk, mint régen. Nálam most valahogy így tért vissza a varrás.

Régi hobbim ez, 15-20 éve kezdett érdekelni először. Nem mondanám magam gyakorlott varrónőnek, sőt, inkább kezdőnek érzem magam. De közben ott van bennem egyre erősebben az az érzés is, hogy ez nem kell, hogy visszatartson. Attól még lehet benne örömöm. És attól még lehetnek terveim is vele.

Az egyik dolog, amit most különösen szeretek benne, hogy teljesen másfajta alkotás, mint ami a munkám vagy a mindennapi kreatív tevékenységeim nagy része. Sok időt töltök képernyő előtt. Szerkesztek, tördelek, tervezek, digitális eszközökkel dolgozom, és bár ezt is szeretem, néha nagyon jó érzés valami egészen másba belemerülni. A varrás ilyen lett nekem mostanában.

Képernyő után valami egészen más

Van valami nagyon megnyugtató abban, amikor nem pixelekkel, rétegekkel és fájlokkal foglalkozom, hanem anyaggal, cérnával, ollóval és szabásmintával. Persze itt is lehet hibázni, sőt… itt lehet csak igazán. (Például egy laptoptok vár a javításra, mert erősen elszámoltam/elszabtam… 🙂) De mégis más. Kézzelfoghatóbb. Valahogy jobban „itt van”.

A varrás közben azt érzem, hogy kikapcsol az agyamnak az a része, ami egész nap a monitor előtt figyel, igazít, ellenőriz, finomhangol. Itt is figyelni kell, de mégis másképp. Nem ugyanaz a fajta fáradtság, és nem ugyanaz a fajta jelenlét. Jólesik, hogy a kezemmel dolgozom. Hogy tényleg anyag van a kezemben. Hogy egy darab textilből, ha követek egy szabásmintát, akkor egyszer csak lesz valami.

Az is sokat számít, hogy kézzelfogható eredménye van

Jó érzés, hogy viszonylag rövid idő alatt kész dolgot látok. Nem minden projekt ilyen, nyilván, és biztosan lesznek majd hosszabb, bonyolultabb darabok is (most is van egy patchwork takaró, ami már féléve készül), de mégis: sokszor belátható időn belül megszületik valami.

Ez nekem most nagyon jól esik.

Vannak alkotói folyamatok, amik hónapokig húzódnak. Vannak munkák, amiken rengeteget kell gondolkodni, módosítani, újratervezni. Ezeknek is megvan a szépsége, de őszinte leszek, jobban szeretem a gyorsabb eredményeket. A varrásban most pont ezt szeretem, hogy egy-egy kisebb projekt után tényleg ott van előttem a végeredmény. Elkészült. Meg lehet fogni. Körbe lehet nézni. Használni lehet. És ez nagyon jó érzés.

Külön öröm, ha nemcsak szép, hanem használható is

Mindig is szerettem az olyan dolgokat, amik nemcsak szépek, hanem valamilyen módon részei tudnak lenni a hétköznapoknak. Talán ezért vonzódom ennyire a nyomtatható dolgokhoz, a könyvekhez, a papírhoz, a naptárakhoz, az illusztrációk kézzelfogható változataihoz is.

A varrásban ezt most különösen élvezem. Hogy nemcsak elkészül valami, hanem aztán használni is lehet. El lehet vinni. Elő lehet venni. Be lehet pakolni. Ott van velem a napjaimban.

Két darab, ami nekem különösen kedves

Eddig is varrtam már ezt-azt, de most kettő, hozzám különösen közel álló darabot szeretnék megmutatni: egy neszeszert és egy ebédes táskát. Önmagukban is szeretem őket, de azért lettek igazán különlegesek számomra, mert saját mintáimmal készült anyagokat használtam hozzájuk. (Görgess lentebb a képekért és a bejegyzés végén videókat is láthatsz a készítésükről.)

A neszeszer

A neszeszer volt az egyik olyan darab, aminél már maga a gondolat is nagyon lelkesített. Szeretem a neszeszereket, mert praktikusak, és valahogy mindig van bennük valami kis személyes plusz. Nemcsak tárolnak valamit, hanem kicsit hangulatuk is van. (Svetlana Sotak szabásmintáit és videót nagyon szeretem, elképesztő sokat lehet belőlük tanulni. Ez a neszeszer szabásminta is tőle van: Olivia Pouch)

Amikor elkészült, az volt az egyik első érzésem, hogy mennyire jó kézbe venni. Az pedig, hogy a mintája, ezekkel a vicces kaktuszokkal saját tervezés, ehhez még hozzátett valami pluszt. Olyan érzés, mintha a saját rajzaim egy új életet kaptak volna.

Az ebédes táska

Az ebédes táska már nemcsak egy kedves kis tárgy, hanem valami olyasmi, ami tényleg belép a mindennapokba. Használható. Praktikus. Ott van velem. És tényleg hordom szinte mindennap a munkahelyemre. Szeretem az ilyen dolgokat. Amiknek helye van a hétköznapokban. Ehhez a szabásmintát a YouTube-on találtam: Lunch Tote Bag Tutorial.

Akárcsak az előző neszeszer, ez is olyan anyagból készült, aminek mintáját én rajzoltam. Ezt is a kaktuszos mintát a pár évvel ezelőtti mintatervező kihíváson terveztem. Nekem ez tényleg különleges érzés. Amikor egy rajz vagy minta Így válik kézzelfoghatóvá. Aztán abból az anyagból tárgy lesz. A végén pedig ott van valami, amit használni is lehet.

Ez számomra még mindig kicsit varázslatos. 🙂

Kezdőnek érzem magam, de ez most nem tart vissza

Azt hiszem, azért is akartam írni erről, mert sokáig hajlamos voltam azt gondolni, hogy csak akkor „szabad” komolyabban foglalkozni valamivel, ha már igazán jól megy. Ha már elég magabiztos az ember. Ha már nem kezdő.

Most valahogy egyre kevésbé érzem ezt igaznak.

Kezdőnek gondolom magam a varrásban, de közben már nem úgy vagyok vele, hogy „jaj, én ehhez biztos kevés vagyok”. Inkább úgy, hogy még sok mindent kell tanulnom, de ettől még lehet bennem lelkesedés, ötlet, kíváncsiság és talán tényleg valamennyi érzék is hozzá.

És ami még viccesebb, hogy miközben kezdőnek érzem magam, a listám arról, hogy mit szeretnék még varrni, már egészen hosszú. 🙂 Ott motoszkál bennem például egy kis patchwork blézer vagy kabátka gondolata, meg egy egyszerűbb nyári ruha, szoknya is magamnak, de a kislányomnak is varrnék sokmindent. Nem tudom, ezek közül melyik valósul meg előbb, és biztosan lesz még közben néhány kisebb projekt is, de nagyon jó érzés, hogy ennyi minden eszembe jut és lelkesít, hogy haladjak tovább ezen az úton és ki tudja hova fog vezetni. 🙂

Neked is van olyan régi hobbid, amihez mostanában találtál vissza? Mesélj róla kommentben, kíváncsi vagyok rá. 😊